Minden jó, ha jó... az egészúgyahogyvan

[Mégmielőtt, attention: a múltkorról elmaradt londoni pózerképek ismerős és ismeretlen helyszíneken, pótolva itt!]

Tyű... a mai nap is volt legalább olyan sűrű, mint a tegnapi, sőt. Reggel nagyon jól esett úgy felkelni, hogy semmilyen beszédet nem kellett írni vagy próbálni, de elfojtott izgalmak így is egészséges mennyiségben voltak az ereménnyel kapcsolatban. Az első adag feszültséget a kedves szervezők 9:15-re időzítették a Darmouth House-ba, de persze megint megvárakoztattak egy kicsit, just for the fun of it. Időközben mindenki leadta még a cool ESU-stílusú szóbuborékjait, amire a legszebb emlékeinket írtuk fel, meg mindenki jól kihasználta a ritka ingyenwifihelyszínt közösségiportál-frissítgetésre, hogy addig se a továbbjutókon kelljen gondolkodni.

(twitter.com/theESU)

Aztán elérkezett az igazság pillanata, és a szép Prezin egyesével kivetítették a csoportonkénti három-három továbbjutót. Az én heatemből először a ghánai Jude neve tűnt fel, aztán a kanadai Andyé... végül pedig az ausztrál Isabelé, ami azt jelentette, hogy sajnos nem jutottam tovább. Mindhárom továbbjutó érdemeit abszolút el tudtam ismerni, tényleg egészen remek beszédeket adtak, de lévén, hogy némi visszafogott várakozás azért volt bennem, kicsit mégiscsak csalódás volt, hogy nem próbálhatom meg a szerencsémet az impromptu-témás elődöntőben. (Ezzel együtt összességében tényleg csupa hála van bennem. Ahogy tegnap fogalmaztunk néhány versenytárssal: "If you win - that's awesome! If you don't win - that's awesome!")

A 18 továbbjutó végül a következő országokat képviselte: Egyesült Államok, Hong Kong (két versenyző is), Pakisztán, Sri Lanka, Malajzia, Brazília, Észtország, Ghána, Lengyelország, Litvánia, Mauritius, Románia, Libanon, Kína, Kanada, Ausztrália és Málta. A versenyzőket két elődöntőre osztották, és piszok nehezen tudtam csak eldönteni, hová üljek be - nagy kár, hogy nem hallgathattam meg mindenkinek a beszédét, mert mindegyik elképesztő a maga módján. Érdekes volt látni, hogy az otthon elkészített (khm, többé-kevésbé mindenesetre) beszédek után mire megy mindenki a 15 perc készülési idővel. Voltak lenyűgöző beszédek (például Pranay Amerikából), és az első forduló után csalódást keltőek is (például szegény Jude). Egy jó tea (szigorúan tejjel) után az elődöntők eredményét is megtudtuk: a 6 döntős Ausztrália, Kanada, Litvánia, Észtország, Malajzia és az Egyesült Államok lett.

A döntőhöz átmetróztunk a Canary Wharfra, az ibolyaszerény kis HSBC-székházba (szolid bauhaus ugye (inszájddszókalert)), ahol kaptunk nagyon menő name tageket, végigettük az állófogadást, aztán elkezdődött a Grand Final. Itt nyugtáztam, hogy az én heatemből konkrétan két ember (Ausztrália és Kanada) is bekerült a nagydöntőbe, ami megerősítette azt benyomásomat, miszerint az én csoportom ritka erősre sikerült. A malajziai sráccal együtt összesen három speechet hallottam már az első körben is. A témaválasztások érdekesek voltak: Andy Kanadából az oktatási rendszer megreformálásáról beszélt; Pranay az USA-ból arról, hogy az ötletek csak pragmatizmussal és erkölccsel a hátuk mögött hozhatnak igazi sikert; a malajziai Thevesh arról, hogy az igazi változáshoz bátraknak kell lennünk; az észt Deivi az ötletekről és cselekvésről nagyobb általánosságban; a litván Povilos (nem mellesleg a szobatársam) a nagypapája történetéről és a kommunizmus legyőzéséről; az ausztrál Isabel pedig - legegyedibb választásként - a nők eltárgyiasításáról és a női test értékéről.

Nagyon jó beszéd volt mind a hat döntősé, úgyhogy utána mindenkinek nehéz dolga volt: a zsűrinek is ami az első helyet illeti; a közönségnek is, ami a közönségdíjat illeti. A kifinomult, vödörbedobálós közönségszavazás lezárta után nem sokkal először az utóbbi díjat hirdették ki: a közönségdíj nyertese Thevesh lett, amit a legteljesebb mértékben meg is érdemelt, jogosan tapsolt neki felállva mindenki. Nemcsak szórakoztató és összeszedett volt, hanem nagyon meggyőzően sikerült motiválnia is. Ami a zsűri értékelését illeti, a runner-up, azaz a második helyezett némi meglepetésre a szobatársam, Povilos lett, aki a beszéde után a kérdéseket kicsit kikerülte ugyan, de a beszédben használt képe ("be a thumb", vagyis legyünk hüvelykujjak, mert csak az tud mindegyik másik ujjal együttműködni) megfogta a bírókat ennek ellenére is. Kétségtelen, hogy a dolog beszéd része zseniálisan fel lett építve, és az előadásmód sem volt utolsó.

T, a közönségdíjas

(twitter.com/theESU)

Az első helyezett kihirdetésére egy keveset várnunk kellett, a tervezett időpontban felhangzott ugyanis az előre betervezett tűzriadó-próba, ami tökéletes feszültségoldó volt: aznap kevés szórakoztatóbb dolgot hallottam/hallottunk. Idézném: *cue reserved, posh British accent* "May I have your attention please. May I have your attention please. A fire has broken out in the building." - majd sziréna helyett olyan szelíd búgás, ami relaxációhoz is tökéletes volna. Ezzel már csak az versenyezhetett a nap során, amikor a döntés nehézségét illusztrálandó, a bírói panel vezetője elmondta, hogy a vita rendkívüli módon heves volt, tudniillik "biscuits were thrown". A riadó után végül aztán csak kibökték, ki a nyertes: Isabel Ausztráliából. A döntés indoklása szerint nagyon bátran fogott meg egy nagyon kényes témát, amiről manapság nem esik annyi szó, amennyire fontos volna, ő pedig beszélgetéseket, eszmecserét indított el a beszédével. Azt is kiemelték, milyen jól kivágta magát, amikor a beszéde legvégén hirtelen kikapcsolt az agya, de csak csöndben kivárt, átlapozott egy-két palm cardot, aztán egy mondattal frappánsan lezárta a dolgot. Én mindemellett azt emelném ki érdekességként, hogy a) ezek szerint a végső győztes volt az egyik, aki előttem végzett a heatben (csak mert jót tesz a lelkemnek) b) az első heatben ez volt a legelső beszéd amit hallottam, úgyhogy szépen meg lett adva a szint. A döntő alatt egyébként nyoma sem volt a feszült most-aztán-mindenképpen-legyőzzük-egymást hangulatnak, hanem mindenki őszintén mosolygott és tapsolt mindenki másnak - csöpögés meg nyál nélkül, nojoke - egyszerűen tényleg zseniálisan jó társaság volt.

A döntősök igazán szép üvegkupákat kaptak, a díjazottak pedig emellé még egy plusz trófeát is. De a tavalyi versennyel ellentétben most minden más résztvevő is kapott oklevelet és szép ESU-s érmet is, és mindenkit egyenként megtapsoltak. Ráadásul, mint kiderült, minden résztvevőnek felajánlottak egy évnyi ingyenes ESU alumni tagságot, aminek a gyakorlati haszna kevés, ellenben csodajól mutat a CV-ben, és nagy megtiszteltetés.

A döntő végeztével elegánsan visszametróztunk a Dartmouth House-hoz, ahol volt még egy rövid fogadás, megnéztük az elmúlt hétről készült kisfilmet, és készítettünk a több tucatnyi hivatalos csoportkép mellé ezerféle sajátot is. Kihirdették a hét legfontosabb megmérettetésének eredményét is, azaz megtudtuk, kié volt a legjobb tweet, kié a legviccesebb, ki volt a leglelkesebb tweetelő, és ki retweetelt a legtöbbet a verseny alatt. (A mezőny az #ipsc2013 hashtag alatt nyilvános ám!) Megkaptuk továbbá a feedback formokat, azaz a bírók írásbeli véleményét a beszédeinkről. Nekem elsősorban az volt a kritika, hogy túl sokat álltam egy helyben, illetve hogy túl hosszan válaszoltam a kérdésekre - megdicsérték viszont a stílusomat meg a beszéd felépítését (yay!).

Állomás: kisebb mint három, reklám: szintén kisebb
(Yodáért köszönet a tvprincess.tumblr.com-nak - én már nem tudtam lekapni, pedig szerettem volna)

Estére semmilyen hivatalos program nem volt, de mindenki nagyban szervezkedett. A csapat egyik része elment felfedezni az angol pubkultúrát, egy másik csoport (me included) pedig éjszakai pótvárosnézésbe fogott. Itt kezdődött az esti kalandunk, ami finoman szólva is izgalmasra sikeredett. Legelőször is kiderült, hogy 18-an vagyunk, amit vezető nélkül piszok nehéz összetartani - ennek megfelelően alig jutottunk ki a Russell Square-i metróállomásra, máris eltűnt a thaiföldi srác, de negyed óra várakozás után úgy döntöttünk, ezt annyiban is hagyjuk (reggel kiderült, hogy még életben van, sőt, szándékosan hagyott ott minket, csak nem szólt rendesen - a lelkiismeretem tehát megnyugodott). Aztán arra kellett rájönnünk, hogy a koreai fiú útikönyve szerinti bevásárló- és étteremutca valójában egy tökéletesen átlagos londoni utca a sok közül, úgyhogy visszaszálltunk a metróra, de legalább fél óra elment a különböző, közvetlen demokráciára tett kísérletekkel (social experiment, hmm). Végül aztán megegyeztünk, hogy elmegyünk a Tower Bridge-hez, és ott eszünk valamit. Mire odaértünk, pont be is zárt az orrunk előtt a kinézett étterem, de legalább a Temze mellé le tudtunk sétálni, és megcsodálhattuk az amúgy nagyon szépen kivilágított hidat - meg persze kötelező jelleggel készültek csoportképek. A Russell Square-re visszaérve (3 óra elteltével) pont szembejött egy remek Pret a Manger étterem, de pont 11 óra lévén ez is rögtön zárt, ahogy odaértünk. Így aztán vert seregként a Tescót szálltuk meg, és a hotel lobbijában csaptunk egy instant pikniket. Végső soron mindenki teljesen kész volt az egésztől, de igazából nagyon jól szórakoztunk magunkon, és biztos, hogy erre a 3 órás szenvedésre mindenki emlékezni fog. (socialise on the Tube, people, it's fun!)

A lobbiban elég sokáig elüldögéltünk még, és miután én hajnali 3 körül elmentem a szobámba, fogalmam sincs, ki meddig maradt még ott, de reggel mindenki meglepően vállalható állapotban jelent meg a 8 órás reggelinél. A délelőttre igazából már csak a búcsúzkodások maradtak (jellemzően kétszer-háromszor, vagy annyiszor, ahányszor még újból belebotlottunk az illetőbe), illetve nekem egy gyors, de annál hosszab kör nyitva tartó postát találni, ahol árulnak nemzetközi bélyeget. Aztán a King's Cross állomáson (ahol végül nem tudtam felkeresni a 9 és háromnegyedik vágányt, oh bugger) és Lutonon keresztül hazafelé vettem az irányt Steve Jones magyarországi ESU-szervezővel az oldalamon. The rest is, well, history.

Last good-bye to Dartmouth House

Végső soron azt kell mondjam, túlzás nélkül életre szóló, hatalmas élmény volt ez a hét - nagyon megérte negyedszerre is nekifutni otthon a versenynek három sikertelen próbálkozás után. És az csak a legalapvetőbb pozitívum, hogy ez idő alatt visszafogott-mappátszorongatós szónokból jó szónok sokkal magabiztosabb és immár semmit nem szorongató public speaker lettem. Az elmúlt héten csodálatos embereket ismerhettem meg, akik csodálatos társasággá gyúródtak a hét végére, és igazán szomorú, hogy mindenki csak úgy szétszéled a verseny végeztével (reunion plans already underway amúgy) - de ahogy a thaiföldi Intouch-csal együtt vigyorogva mindig megjegyeztük: we'll keep... in touch. A társaság mellett a workshopok is ritka hasznosak voltak, mind a Darmouth House-ban, mind a Globe-ban, és nem mellesleg kiválóan szórakoztunk végig. A Parlamenttel, a Globe-bal, Planet Hollywooddal és a még mindig zseniális 39 Stepsszel a szabadidős programokat is nagyon-nagyon eltalálták, mindeközben pedig végig Londonban lehettünk, ami önmagában is übermenő. Főleg, hogy a végén már akár kabát nélkül is kimerészkedhettünk az utcára, annyira kisütött a nap. Az, hogy mindezt ajándékba kaptam, absolutely amazing, és még egyszer utoljára álljon itt: hihetetlenül hálás vagyok az egészért.

Remélem, minden inside joke-kal és random utalgatással együtt sikerült jól szórakoznia a kedves olvasóközönségnek is, és hátha még tanulni is lehetett belőle valamit. Zárásul üzenném mindenkinek, akit érint (mindenkit érint!): tessék feszegetni a határokat, cserkészbecsületre megéri!

Rejtély a Dartmouth House-ban

No, csak elérkezett a nagy megmérettetés napja, és mire ezt írom, szerencsére már túl is vagyok rajta (habár... node várjunk csak). Tegnap este végül fél 2-kor feküdtem le, de ennek eredményeképpen legalább nagyjából összeszedettnek éreztem a beszédemet. Reggel aztán 6-kor keltem, és elvonultam a folyosó végén lévő üres lépcsőházba még egy kicsit magában motyogó őrültet játszani gyakorolni, hogy biztosan beférjen 5 perc 30 alá a beszéd azzal együtt is, hogy kimértebben mondtam, mint az országos fordulón. Az igen menő suit-up reggeli után aztán közösen át-tube-oztunk a Dartmouth House-be, amely út során a metrón folyamatosan ment a nagybani pózolás, pedig igazából csak annyi történt, hogy kiöltözve egy lépéssel közelebb kerültünk a tipikus londoni commuterhez - öltöny/kosztüm, nyakkendő, újság/Kindle, faarc.

A helyszínen azzal kezdték a programot, hogy - ha esetleg nem vetett volna már szét így is mindenkit az idegesség - alaposan megvárattak bennünket némi csoportátszervezésre hivatkozva. De előbb-utóbb végül kihirdették az ún. heateket, azaz selejtezőcsoportokat: ebből volt összesen 6 darab, egyenként 9-9 fővel, akik közül mindenhol az első 3 jut tovább az elődöntőbe. Én mindjárt bekerültem a legelső heatbe, ami azt is jelentette, hogy a szünet előtt adom elő a beszédet, nem pedig utána (nagyon helyes), a második körben pedig már csak hallgatnom kell a többieket. Az ellenfeleim Ausztrália, Belgium, Kanada, Kína, Franciaország, Ghána, India és Lettország szónokai voltak. A beszédeket úgy kell elképzelni, hogy a Dartmouth House egy-egy ultraposh termében összegyűlik 20-30 ember (ennek mondjuk a fele fellow speaker, a többi valódi közönség, ami nagyon megtisztelő), és a terem hátsó végében a három bíró ül, elöl pedig az MC és a timekeeper. A szónokok szépen sorban kiállnak előre, előadják az 5 perces beszédeiket, majd 3-4 percig a közönség, illetve a zsűri kérdéseire válaszolnak. A bírók közben pontoznak, a nép szórakozik, a többi versenyző pedig szanaszéjjel izgulja magát.

Rólam (egyelőre) nincs kép, úgyhogy addig is íme mindenki más
(pontosabban Zimbabwe, Románia, Pakisztán és Hollandia képviselői)

A fő téma, amihez mindenkinek kapcsolódnia kellett, a következő jelmondat: "Ideas are our greatest weapons" (az ötletek a legerősebb fegyvereink, haesetleg).

For the record, meg aki még nem értesült volna, én konkrétabban arról beszéltem, milyen módokon élhetnek tovább a mi ötleteink és gondolataink a mi életünk vége után is, hogyan győzhetik le az akadályokat, hogyan emelkedhetnek felül az időkorlátokon, illetve hogyan lehetnek sikeresek a sokadik kudarc után is. Megemlítettem Helen Keller (ha nincs meg, őrá tessék rákeresni!), MLK Jr. és Steve Jobs példáját is, úgyhogy volt sokszínűség. A végén pedig felidéztem azt a képet, miszerint mikor meghalunk, a sírkövünkön ott lesz a nevünk, a születési évünk és a halálunk éve, közötte pedig egy gondolatjel (angolul menőbb: the dash). Márpedig ez a gondolatjel jelképez mindent, amiről az életünk szól, úgyhogy fontos, mit akarjuk, hogy képviseljen. A szép motivációsbeszéd-jelleg jegyében pedig azzal a költői kérdéssel zártam, hogy készen áll-e a kedves közönség kiállni az ötleteiért. Videofelvétel sajnos nincsen, de otthon bárkinek szívesen előadom személyesen, ha ügyesen meggyőz róla, hogy épp van rá időm.

Azzal együtt, hogy a beszéd előtt nem kifejezetten voltam a nyugalom példaképe [understatement alert!], a beszéd első szavától kezdve gyakorlatilag nem volt semmi gond. Majdnem mindenre emlékeztem, amit meg szerettem volna említeni, sikerült tartani a szerkezetet, bejött az egy-két elsütött poén, és a vártnál sokkal kényelmesebben belefértem az időbe is (ez mondjuk lehet, hogy azt jelenti, hogy gyorsan beszéltem, de biztos, hogy így is valamivel lassabb volt a budapestinél, és ez volt a kitűzött cél). A beszéd után két kérdést kaptam: mit szeretnék, mit képviseljen a "dash"-em, illetve mi van azokkal, akiknek negatív dolgot képvisel a gondolatjelük. Az első kérdésen konkrétan a beszéd előtt gondolkoztam magamban, és ki is találtam, hogy ha felmerül, mondok majd mindenféle szépet például a debate coachingról, de élesben ezt természetesen úgy felejtettem el, ahogy volt, úgyhogy csak általánosabban válaszoltam. A második kérdésnél viszont úgy érzem, jól kivágtam magam: elmondtam, hogy ha mindenki kiáll a meggyőződése mellett, akkor úgy vélem, többen vannak, akik elutasítják a gyűlöletet, a kirekesztést és hasonló negatív motivációt, mint akik gyakorolják.

Steve Jones-tól, a kedves budapesti főszervezőtől, aki végig jelen van itt Londonban, azt a visszajelzést kaptam, hogy jobb voltam, mint Budapesten, úgyhogy ettől jól éreztem magam. A többi versenyző is nagyokat gratulált, meg a beszédek után nagyon jókat is kérdeztek, úgyhogy csak úgy sütött mindenkiből még mindig a támogatás és a barátság. Nehéz is volt a többiekre riválisként tekinteni, inkább csapattársaknak tűntek már. (A.k.a. high-five a szervezőknek, amiért élményt biztosítanak, nem csak versenyt!) A második körben aztán én néztem mindenkit szépen támogatóan, illetve kérdeztem időnként. Mindkét fordulóban egészen rendkívüli beszédek hangzottak el, úgyhogy fogalmam sincs, mi lesz az eredmény. Merthogyugye, apropó, az elődöntőben továbbjutókat csak holnap reggel hirdetik ki - csak hogy tovább izguljunk még egy kicsit, illetve hogy mindenki suited up érkezzen.

Délután viszont igyekeztünk addig sem izgulni: mindenki mehetett amerre látott szabad londoni városnéző túrára. Én a dél-koreai, a malajziai, a német, a norvég és a Srí Lanka-i résztvevőkkel indultam el. Átsétáltunk először a Buckingham-palota elé, illetve onnan a St James' Parkon keresztül a Trafalgar térre. E néhány kötelező után pedig Sherlock-vadászni indultunk a Baker Streetbe, ahol először rossz irányba indultunk, utána meg eláztunk, de végül csak megtaláltuk a 221/b-t meg a csöppnyi múzeumot. (Képek alant!) A Tower Bridge sajnos már nem fért bele, de valószínűnek tartom, hogy még mindig ugyanott van, mint ahol 7 éve láttam.

Mr Mongolia, Mr Hungary, Mr Norway, Ms Germany és Ms Sri Lanka, lent pedig Mr Korea

Egy darab Tube-térképpel bárhová elnavigálunk (janem?)

Amikor Balázs átmegy tour guide-ba

Rajság az állomáson. A fej önklónozó mini pipás Sherlockokból áll.

Mindenkinek, aki szereti!

Miután a városnézést bevégezve a kis csoporttal eltévedtünk a Picaddilly Square-en (a Google Maps botrányos erre a térre alkalmazva)), elvittek minket a vacsora helyszínére, a londoni Planet Hollywoodba, ami, mint most kiderült, külsőségekben olyan, mint a Hard Rock Café, ételből viszont csak kétfajta van. Ettől függetlenül mindenki jól érezte magát, már amennyire nem volt fáradt. Külön megtapsoltuk például magunkat többször és hosszan, amikor az ESU neve feltűnt a képernyőkön az üdvözöltek között. Időközben kiderült az is, hogy nem a mi kis csoportunk késett a legtöbbet az eltévedés miatt, hanem azok a szerencsések, akik laza 60 perces késéssel állítottak be. (Minket sem öltek meg, de azért majdnem. Szigor van meg pontosság, kérem.)

A legutolsó esti program színház volt. A Picaddilly Square-i Criterion Színházban néztük meg a Hitchcock 39 lépcsőfok (39 Steps) című filmjéből készült vígjátékot, amiről már messze hatalmas táblákkal hirdetik, hogy London legjobbja. Az este végeztével ezt bővebb minta híján is megerősítem: egyszerűen zseniális volt az egész darab. 4 színész játszotta az összes karaktert, mindet nagyszerűen és nagyon gyors váltásokkal. A legjobb viszont a díszletek hiányában bemutatott, rendkívül jól összehangolt háttér-érzékeltetés volt, mint például amikor mindenki a ruháját rázogatva jelezte, hogy fúj a szél, vagy amikor úgy utaztak vonaton/autón a szereplők, hogy járműnek nyoma sem volt a színpadon. A legvégén még hó is esett a közönségre. Az egyetlen zavaró dolog talán az volt, hogy mögöttem néhány nemzet liberálisan kezelte a színházi kultúrát, és szabadon beszélt időnként néhány mondatot, vagy épp máshogy volt hangos, de ezt betudom a kulturális különbségeknek: nem bunkóságból volt, hanem lelkesedésből, azt hiszem. És ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Aki legközelebb Londonban jár, annak kötelező vizit a Criterionban a darab!

A hotelban este megszálltuk a kávézót és nem túl elegánsan, de letáboroztunk az egyik sarokba, a móka pedig nem is tudom, meddig tart még, én viszont rendkívüli módon vagyok fáradt, úgyhogy magukra lesznek hagyva, akármennyire rendesek is. Meg azért hagyok rá valami kis esélyt, hogy holnap még hátha beszélek is, amely esetben nem ártana kipihentnek lenni.

Ha esetleg holnap reggel kiderülne, hogy továbbjutnék, ne tessék aggódni, itt fogok lelkendezni a blogon is. De ha nem, akkor is minden túlzás nélkül állíthatom, hogy lenyűgöző hét volt ez a mostani, és mindentől függetlenül nagyon hálás vagyok/leszek érte. Exciting news on the way, keep posted!

[Disclaimer: Ha bármi olyat írtam, aminek nagyon gyanúsan semmi értelme nincsen, ezennel elnézést kérek, és mindjárt rá is fogom a kései időpontra.]

Dráma, dráma, dráma

Figyelem, rapidposzt következik! Lévén, hogy holnap reggel 8-tól megkezdődik maga a verseny, és a beszédemen van még egy kevés véglegesítenivaló, így a ma estére a terveim igazából kimerülnek némi Dr Pepperben, egy tábla Cadburyben, egy jó adag gondolkodásban meg némi magamban beszélésben. De a mai napon is annyi elképesztőennagyszerű dolog történt, hogy azért beszámolok gyorsan.

Nostehát. A mai napot délelőtt a Parlamentben nyitottuk, amit úgy kell érteni, hogy konkrétan végigjártuk azokat a folyosókat és termeket, ahol máskor casually az MP-k, a Lordok, Queen Liz meg esetenként Obama-, Mandela- vagy XVI. Benedek-kaliberű személyiségek járkálnak (mondtam már, mennyire menő itt lenni?). Sikerült konkrétan bemennünk a House of Lordsba is, ahol ülés épp nem volt, de telearanyozott királyi trón például igen. A House of Commonsbe sajnos nem mehettünk be, mert ők éppen üléseztek, de megnyugtattak, hogy az úgyis ugyanúgy néz ki, mint az egy törvényhozási szinttel feljebb lévő testvére, mindössze az ülések zöldek a vörös helyett. Megcsodálhattuk viszont a Commons Speaker bevonulását az ülésterembe, amit a jelentőségéhez képest csoda nagy felhajtás kísér: összegyűlik a tömeg a bejárat előtti hallba, a körben álló Bobbyk lekapják a sisakjukat, aztán menetlépésben elhalad 5 ember meg 1 hatalmas jogar, mind azért, hogy az 1 darab Speaker bejuthasson. Fairly enough, miután elhaladt a menet, a tömegen a feszült csend után némi nevetés morajlott végig (skandalum, skandalum).

A parlamenti rajkodás után: brit nemzeti szimbólum - brit nemzeti utcadekor-hangulat - brit nemzeti szimbólum

Miután aztán végigsétáltunk a Temze jeges partján (a jeges jelzőt itt komolyan gondolom, nem csak a monszunéghajlatról érkezettek fáztak ám (viszont tény, hogy ők sokkal jobban fáztak, amit sűrűn hangoztattak is)), mindeni elugrott ebédelni, amit én speciel egy rendkívül túlárazott, ámde rendkívül egészségtelen gofri segítségével ejtettem meg. Hiába, meg kell fizetni, ha az ember közvetlenül a London Eye-jal szemben szeretne étkezni.

Az ebéd után a Globe felé vettük az irányt, ami - mint megtudtuk - nem egészen ugyanott van, mint Shakespeare korában, mert oda azóta védett épületeket húztak fel, de így is csak 5 perc séta az eredeti helyszíntől, és olyan autentikusra építették, amennyire csak lehetséges. Itt legelőször is végignéztünk egy bemutatót a Shakespeare-színház jelmezeiről, ami a gyakorlatban azt takarta, hogy szegény libanoni önként jelentkezőnket tetőtől talpig felöltöztették fűzőbe, szoknyába, fejkendőbe meg minden jóba (fiúról beszélünk amúgy). Végső soron jó üzletet csinált vele: 10 perc röhögésért cserébe szupernépszerű lett - és akkor egyelőre még nem is került fel a Facebookra a kismillió kép és videó ami a folyamatról készült.

A Globe-on kívül, vállalhatatlan fejjel, de annál menőbb idézettel

A bemutató után egy workshop következett (dráma #1), aminek a témája ezúttal az volt, milyen szoros az összefüggés a szavaink és a tetteink között a színpadon vagy akár a való életben. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy zseniális csoportvezetőnk volt: mindenkit bevont, mindenkit motivált, mindenkinek nagyon tanulságos gyakorlatokkal szolgált, és nem utolsósorban hihetetlenül szórakoztató volt. Először egymást kellet bemutatnunk egy-egy gyors interjú után, egyre nehezebb játékszabályokkal: van, akinek csak énekelni volt szabad, más nem használhatott szavakat, megint más csak háromszavas mondatokban beszélhetett, és volt olyan is, aki csak kérdéseket mondhatott, vagy olyan, akinek végig rímelnie kellett. Ezzel egészen sokáig és egészen jól el is voltunk. A workshop második felében aztán egy Hamlet-dialógust játszottunk el párokban, úgy, hogy közben játszottunk a különböző mozgásokkal (hozzálép, visszalép, kikerül stb.), illetve a szemkontaktussal (szándékosan kerülni vagy szándékosan keresni). Mindkét gyakorlatból egészen sokat lehetett tanulni Collin (a csoportvezető) magyarázataival meg a mi tapasztalatainkkal kiegészítve - a fő tanulság nekem leginkább a beszédmód jelentősége, a kreativitás és a thinking-out-of-the-box volt.

A workshoptól végül szomorú búcsút kellett vennünk, de volt még egy háromnegyed óránk magában a színháztérben (dráma #2), ahol Collin rendkívül érdekes dolgokat mesélt a helyszínről, az épületről és az itteni fellépéseiről. Megtudtuk például, hogy az előadásokat a legrosszabb időben is megtartják, hogy az állóhelyek csak 5 fontban kerülnek, hogy itt vannak a világ leggyorsabb naponelájulóember-elkapói, hogy egy adott darab 4-5. előadása körül mindig akad egy galamb, aki ellopja a show-t, illetve hogy az emberek ide belépve meglepően fogékonyak lesznek a shakespeare-i poénokra. Mindeközben kisütött a nap, és csodálgathattuk az épület belső kialakítását is, ami, meg kell vallani, nagyon-nagyon szép, pedig a hallottak alapján most közel sincs annyi dekoráció, mint Shakespeare idején volt. Közben megállapítottam, hogy mennyire szívesen megnéznék itt egy Shakespeare-darabot, de ez majd egy későbbi londoni látogatásra fog maradni.

Ennyire volt szép. (Rákattintva még szebb!)

A napot egy pizzás vacsorával zártuk, ahol kölcsönösen kiakasztottuk egymást a holnapi verseny témájával meg azzal, hogy ki mennyire is van kész a beszéddel. (Egyébként meglepő, hogy mennyire sokan vannak, akik még dolgoznak rajta, de tulajdonképpen ebbe én is beleszámolom magam, pedig ugyanazt mondom el, mint az országos döntőn. Az ellenben rendkívül badass, hogy a mexikói srác ma este írja újra az egész beszédét, a mauritiusi lány pedig szinte semmit nem készült, és impromptuban fogja tolni.) Arra is rájöttünk, hogy hazatérve konkrétan mindenkire a félév végi vizsgák/diplomamunkák/beadandók várnak, vagyis a verseny időpontválasztása legalábbis megkérdőjelezhető. Ez ellenben nem von le semmit az awesomenessből, ha bárkinek kétségei támadtak volna.

Én pedig időközben arra jöttem rá, hogy ez nem lett kifejezetten rapidposzt, ráadásul mindjárt holnap reggel van (dráma #3), úgyhogy az eddigiekhez hasonlóan, beszédírásra hivatkozva ismét ennyiben hagynám a blogírást. (Holnap ilyen kifogásom már nyilván nem lesz, cserkészbecsület.) Mindenféle keresztbe tett testrészt és szurkolást és reménykedést örömmel fogadok, holnap pedig mindenről beszámolok!

Just call me Vladimir

Ha tegnap azt írtam, hogy nagyon élveztem a napot, akkor ezt most tessék megszorozni kettővel, és megvan az értékítélet mára. Komolyan: nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen közvetlen, barátságos és értelmes nemzetközi társaságban, ennyire nagyszerű napi programmal kísérve. Ha nem lebegene a fejem felett a csütörtöki beszéd a maga minden súlyával, akkor egész kis idillnek tűnne a dolog. De mielőtt mindenkit elijesztenék a sok csöpögéssel, rátérek inkább, mi minden is történt.

Kiadós kamuangol reggeli (értsd: hasonló összetevők, de nem úgy igazán angolos-gyomormegfekvősen összeállítva) után délelőtt csoportosan átmetróztunk (megjegyzés: az Oyster Card még mindig hihetetlenül menő dolog) a Dartmouth House-hoz, azaz az ESU székhelyéhez.

Ilyen szép - ha nem esik az eső

Itt megcsodálhattuk a megnyitóeseményt, aminek  az ígéretek szerint simán überelnie kellett "valami múlt nyári londoni program" (ööö, olimpia) megnyitójának a szintjét. Noha ítéletet most nem hirdetek a kettő között, tény, hogy igen jól összehozták. Nagyon szórakoztató kis megnyitóbeszédeket hallgathattunk végig (British self-deprecating humour, yay!), és felsorolták a résztvevő 50 országot is, ami meglehetősen impresszív volt. A végén aztán minden résztvevő felírta a nevét egy világtérkép megfelelő helyére, ahogy a mellékelt ábra is mutatja:

Nyugodtan meg lehet például keresni az én nevem mind a két pixelét.

(Forrás: twitter.com/ESUdebate)

A megnyitó után elkezdődtek a workshopok, amihez három csoportra osztottak minket - a csoportok neve nagyon stílusosan: Martin, Luther és King (reklamáltuk, hogy hol a Jr., de erre nem kaptunk választ). Én a Luther csoport tagjaként Kate-hez és Alexhez kerültem, akik mindjárt azzal nyitották a délelőtti sessiont, hogy részletesen elővezették, milyen debate-versenyen hogyan jutottak elődöntőbe, döntőbe meg miegyéb, úgyhogy a tekintély az én szememben minden további nélkül meg volt alapozva. Miután megbeszéltük, milyen tényezők fontosak ahhoz, hogy jó szónokok lehessünk, nekiláttunk egy balloon debate-nek, ami az a játék, amikor mindenki egy-egy híres személyiségnek kiáltja ki magát, és meg kell győzni a többieket, hogy a süllyedő léghajóból miért ne minket dobjanak ki.

Lévén, hogy a nagy nehezen kiválasztott David Beckhamet pont előttem lőtték le, hirtelen jött döntéssel végül Vlagyimir Örökpéldakép Putyint választottam (talk about Freud). Tulajdonképpen jó választás is volt, mert nemcsak én szórakoztam kiválóan magamban az összes Putyin-insidejoke-on (mint itt és itt), de úgy tűnt, hogy a közönséget is értékelte a dolgot. A konkurenciát többek között Barack Obama, Basar Asszád, Lionel Messi, Ozzy Osbourne, II. Erzsébet, Helena Bonham Carter és Donald kacsa alkotta. A titkos szavazás után ezzel együtt kiderült, hogy a 17 jelöltből Putyin lett az 5 életben hagyott személy egyike, amit természetesen óriási személyes sikerként éltem meg, és az ebédszünet helyett nagy erőkkel készültem az 5 döntős közötti showdownra. Az ebéd utáni folytatásban aztán II. Erzsébet, Teréz anya, Nelson Mandela és Lenin ellen érveltem a saját életemért, és Teréz anya, illetve Lenin kiejtése után a top3-ba is bekerültem, ahol azonban végül Mandela győzedelmeskedett - hiába mondtam el, hogy ha a többiek önként kiugranak, Oroszország méreteiből fakadóan jó eséllyel orosz földre esnek és 140%-os bizonyossággal megmentem őket az orosz sereggel.

A Mandelát megtestesítő zimbabwei lány előtt amúgy le az összes kalappal, elképesztően magával ragadó és erőteljes stílusa van, még ilyen impromptu-szituációban is. Én viszont elértem, hogy az én csoportom most már a hét végéig Putyinnak fog szólítani Balázs (vagy Hungary) helyett (örüljek? örülök. :D) Ó, mellesleg pedig random epic moment of the day: amikor Putyinként győzködöm az embereket standup-comedyzem, és csak úgy beállít a terembe az English Speaking Union elnöke, Dame Mary Richardson.

Amellett, hogy life-changing experience volt az elnökök elnökét képviselni, én egyébként nagyon örültem annak a plusz gyakorlási lehetőségnek is, amit a balloon debate döntője biztosított. Utána gyakoroltunk még impromptu-beszédeket, aztán a gonoszul hulló eső miatt a parkban teendő sétát lefújva visszamentünk a hotelba. Estére viszont volt még program: bowling és karaoke. Ami a bowlingot illeti, az nagyon jó móka volt: nagyon vegyes volt a színvonal az én pályámon, úgyhogy felváltva örültünk annak, ha valaki strike-ot gurított, illetve annak, ha valaki nem a folyosóba küldte a golyót - nem mellesleg pedig párhuzamosan szénné oltottuk egymást, (szintén nem mellesleg pedig nyertem). A karaoke egy picit már furcsább volt, de diplomatikusan álljon itt annyi, hogy akik aktívan részt vettek benne, azok nagyon jól szórakoztak.

A nap folyamán több emberrel is beszélgettem egyébként, és még mindig hihetetlenül barátságos mindenki. Az is újfent kiderült, hogy a debate-/publicspeaking-világ mennyire kicsi: a tegnap említetteken felül itt van például a WSDC-s mexikói csapat egy tagja, illetve a márciusi Budapest Open vitaverseny egyik holland bírója is. Nagyon tetszik emellett úgy általában a versenyszervezés: három nap alatt elég jól összerázód(t)unk, és csütörtökön már úgy fogjuk tudni meghallgatni a beszédeket, hogy egyenként ismerni fogjuk a mögöttük álló embereket, és eredménytől függetlenül tudjuk majd értékelni mindenkinek a teljesítményét. Az eddigi jelek alapján egészen elképesztő teljesítmények lesznek, ami nem kifejezetten nyugtat meg, de nem is fogok rajta túl sokat stresszelni. Ma meg holnap este még finalise-olom a beszédet, aztán kiállok, odateszem magam, amennyire csak tudom, a többi meg már nem rajtam múlik.

Ennek a jegyében zárom le a mai posztot is: irány speechet írni. Holnap Shakespeare, Globe és Parlament következik, holnapután pedig A Verseny - stay tuned!

London: Start!

Negyedszerre csak összejött, avagy Balázs vs. a világ legpublicspeakerebb publicspeakerei Londonban! Gyorstalpaló a nem beavatottaknak: az English Speaking Union nemzetközi angol nyelvű szónokversenyéről van itt szó, aminek a magyar fordulóin immár negyedik éve szorgoskodtam, mindeddig azonban csak a tisztes szereplésre futotta. Idén, negyedik alkalommal aztán, amikor már-már sztoikus nyugalommal beletörődtem volna, hogy ezt a műfajt mégsem nekem találták ki, mégis sikerült kiprovokálnom a magyar országos döntő zsűrijéből egy első helyet a beszédemmel, vagyis én képviselhetem Magyarországot a nemzetközi döntőn (hogy pontosan mi volt, amire ezúttal ráéreztem, azt már ne tőlem tessék érdeklődni, de hihetetlenülnagyon örülök neki). Így esett, hogy most itt ülök a Russell Square-re néző hotelszobám ablaka mellett, kint zúgnak a double deckerek, esik az eső, szép zöld szemben a park, és tömény a jóság. A holnap-holnaputáni workshoposdi meg mindenféle szórakozás után pedig csütörtökön következik a Nagy Megmérettetés.

A fotó szappantartó-minősége ellenére is ilyen szép helyre néz az ablakom

A mai nap elsősorban az utazással telt el, még ha London Luton (ami háromnegyed óra vonat Londontól, azt ne tessék kérem Londonnak nevezni) csak két és fél órányi repülőútra van is Budapesttől. De lévén, hogy Angliába (!!! (előtőrő anglománia, elnézést, még lesz belőle)) történt az utazás, én igazából azt sem bántam volna, ha egész nap úton vagyok, főleg, hogy repülni még mindig menő. Londonban ráadásul nagyon rég voltam utoljára, Angliából meg általában véve sosem elég, úgyhogy erős lelkendezés volt, amikor megérkeztünk. A lutoni reptér annyira távol van minden olyan helytől, ami számít, hogy innen aztán még a King’s Cross felé tartó vasúthoz is külön shuttle busszal kellett elmenni, de kárpótolt, amikor a vágány mellett megláttam a brit lét esszenciáját:

A belvárosba érkezve aztán nyugtáztam, hogy nagy kár, hogy a King’s Cross környékét eddig nem jártam be, mert (brit mércével) egészen gyönyörű. Ott van a csodaszép vöröstéglás állomásépület, a közelben parkok, az utcáknak pedig sajátos, téglaházas-sétálóutcás-sarkipubos hangulata van, egészen, mint egy kisebb angol városban (khm, Cambridge *sigh*). A hotel a King’s Crosstól egy metrómegállónyira van, a már említett Russell Square-nél, úgyhogy az idejutás alkalmat nyújtott arra is, hogy végiglelkesedjem a saccra nagyjából 100 éves Picadilly Line igencsak szép állomásait. (Az igencsak szépre a moszkvai metrót jól ismerő grúz versenyző persze inkább az „atombunker” jelzőt használta, de ezt most hagyjuk.)

Korán érkeztem, úgyhogy volt lehetőség egy kicsit kifújni magam. (A verseny egyetlen problémájaként ugyanis hajnalban már nyugtáztam, hogy ha nem a szorgalmi időszak legvégére szervezik a döntőt, akkor egy megírt esszével kevesebbel, de három-négy óra alvással többel indulok útnak.) A szoba abszolút remek is volt minderre, a fent említett részletekből kifolyólag.

Proof

Aztán 6-tól megkezdődött a regisztrációval egybekötött üdvözlés, ahol nagyüzemben megindult az ismerkedés is (sablon: A: Hi, nice to meet you, I’m XY from … B: Oh, hi, nice to meet you, too, I’m WZ from … B: *forgets name* A: *forgets name* - de azért péntekre csak megjegyzünk majd ezt-azt). A bemutatkozáson túl egészen értelmes beszélgetések is kialakultak, és meg kellett állapítsam, hogy nem csak az IPSC-s Facebook-csoportban volt mindenki nagyon barátságos, hanem személyesen is. (Kikacsintás a kikacsintottaknak: a regisztrációnál szembesültem vele, hogy az egyik főszervező pedig a mi szeretett Team Englandünk ír team managere – csak én ismertem fel őt, de furcsa is lett volna fordítva, azt hiszem.)

A hirtelen jött lendülettel a csapat gyorsan a vacsorát is megszervezte magának: nagyjából 20-25-en beültünk egy olasz étterembe, ahol az eddigieket folytatva túlzás nélkül egészen kiváló kis közösség alakult ki a résztvevőkből. Én Mongólia, Norvégia, Japán, Izland, Jemen, Olaszország és India képviselőivel ültem egy asztalnál, és amikor épp nem a különböző országok oktatási helyzetét tárgyaltuk jobb híján, akkor igazán remek beszélgetés folyt. A hotelbe visszaérkezve a szobatárs litván fiúról kiderült, hogy egyrészt ő is debater (*cue instant WSDC insider talk*), másrészt ő is angliai tanuláson gondolkodik (*cue instant britegyetem-kitárgyalás), úgyhogy igen hatékonyan tudtuk egymást hátráltatni a beszédre való készülésben, illetve a blogposztírásban. De hát annyi baj legyen, engem nagyon feldobott meg kicsit le is nyugtatott ez a sok intelligens és barátságos socialising.

Mára azt hiszem, ennyi volna, mert igencsak későre jár közben. Lobbiba ingyenwifihez lecaplat, szobába vissza fölcaplat, alszik.

(BÓNUSZKONTENT! Napi fun fact #1: A szobában van saját teakészletünk. Napi fun fact #2: A szobában a *falon* van egy instant nadrágvasaló, amihez hasonlót még soha életemben nem láttam. Napi mythbusting #1: A szobában egy csapból jön a hideg és a meleg.)