[Mégmielőtt, attention: a múltkorról elmaradt londoni pózerképek ismerős és ismeretlen helyszíneken, pótolva itt!]
Tyű... a mai nap is volt legalább olyan sűrű, mint a tegnapi, sőt. Reggel nagyon jól esett úgy felkelni, hogy semmilyen beszédet nem kellett írni vagy próbálni, de elfojtott izgalmak így is egészséges mennyiségben voltak az ereménnyel kapcsolatban. Az első adag feszültséget a kedves szervezők 9:15-re időzítették a Darmouth House-ba, de persze megint megvárakoztattak egy kicsit, just for the fun of it. Időközben mindenki leadta még a cool ESU-stílusú szóbuborékjait, amire a legszebb emlékeinket írtuk fel, meg mindenki jól kihasználta a ritka ingyenwifihelyszínt közösségiportál-frissítgetésre, hogy addig se a továbbjutókon kelljen gondolkodni.
Aztán elérkezett az igazság pillanata, és a szép Prezin egyesével kivetítették a csoportonkénti három-három továbbjutót. Az én heatemből először a ghánai Jude neve tűnt fel, aztán a kanadai Andyé... végül pedig az ausztrál Isabelé, ami azt jelentette, hogy sajnos nem jutottam tovább. Mindhárom továbbjutó érdemeit abszolút el tudtam ismerni, tényleg egészen remek beszédeket adtak, de lévén, hogy némi visszafogott várakozás azért volt bennem, kicsit mégiscsak csalódás volt, hogy nem próbálhatom meg a szerencsémet az impromptu-témás elődöntőben. (Ezzel együtt összességében tényleg csupa hála van bennem. Ahogy tegnap fogalmaztunk néhány versenytárssal: "If you win - that's awesome! If you don't win - that's awesome!")
A 18 továbbjutó végül a következő országokat képviselte: Egyesült Államok, Hong Kong (két versenyző is), Pakisztán, Sri Lanka, Malajzia, Brazília, Észtország, Ghána, Lengyelország, Litvánia, Mauritius, Románia, Libanon, Kína, Kanada, Ausztrália és Málta. A versenyzőket két elődöntőre osztották, és piszok nehezen tudtam csak eldönteni, hová üljek be - nagy kár, hogy nem hallgathattam meg mindenkinek a beszédét, mert mindegyik elképesztő a maga módján. Érdekes volt látni, hogy az otthon elkészített (khm, többé-kevésbé mindenesetre) beszédek után mire megy mindenki a 15 perc készülési idővel. Voltak lenyűgöző beszédek (például Pranay Amerikából), és az első forduló után csalódást keltőek is (például szegény Jude). Egy jó tea (szigorúan tejjel) után az elődöntők eredményét is megtudtuk: a 6 döntős Ausztrália, Kanada, Litvánia, Észtország, Malajzia és az Egyesült Államok lett.
A döntőhöz átmetróztunk a Canary Wharfra, az ibolyaszerény kis HSBC-székházba (szolid bauhaus ugye (inszájddszókalert)), ahol kaptunk nagyon menő name tageket, végigettük az állófogadást, aztán elkezdődött a Grand Final. Itt nyugtáztam, hogy az én heatemből konkrétan két ember (Ausztrália és Kanada) is bekerült a nagydöntőbe, ami megerősítette azt benyomásomat, miszerint az én csoportom ritka erősre sikerült. A malajziai sráccal együtt összesen három speechet hallottam már az első körben is. A témaválasztások érdekesek voltak: Andy Kanadából az oktatási rendszer megreformálásáról beszélt; Pranay az USA-ból arról, hogy az ötletek csak pragmatizmussal és erkölccsel a hátuk mögött hozhatnak igazi sikert; a malajziai Thevesh arról, hogy az igazi változáshoz bátraknak kell lennünk; az észt Deivi az ötletekről és cselekvésről nagyobb általánosságban; a litván Povilos (nem mellesleg a szobatársam) a nagypapája történetéről és a kommunizmus legyőzéséről; az ausztrál Isabel pedig - legegyedibb választásként - a nők eltárgyiasításáról és a női test értékéről.
Nagyon jó beszéd volt mind a hat döntősé, úgyhogy utána mindenkinek nehéz dolga volt: a zsűrinek is ami az első helyet illeti; a közönségnek is, ami a közönségdíjat illeti. A kifinomult, vödörbedobálós közönségszavazás lezárta után nem sokkal először az utóbbi díjat hirdették ki: a közönségdíj nyertese Thevesh lett, amit a legteljesebb mértékben meg is érdemelt, jogosan tapsolt neki felállva mindenki. Nemcsak szórakoztató és összeszedett volt, hanem nagyon meggyőzően sikerült motiválnia is. Ami a zsűri értékelését illeti, a runner-up, azaz a második helyezett némi meglepetésre a szobatársam, Povilos lett, aki a beszéde után a kérdéseket kicsit kikerülte ugyan, de a beszédben használt képe ("be a thumb", vagyis legyünk hüvelykujjak, mert csak az tud mindegyik másik ujjal együttműködni) megfogta a bírókat ennek ellenére is. Kétségtelen, hogy a dolog beszéd része zseniálisan fel lett építve, és az előadásmód sem volt utolsó.
Az első helyezett kihirdetésére egy keveset várnunk kellett, a tervezett időpontban felhangzott ugyanis az előre betervezett tűzriadó-próba, ami tökéletes feszültségoldó volt: aznap kevés szórakoztatóbb dolgot hallottam/hallottunk. Idézném: *cue reserved, posh British accent* "May I have your attention please. May I have your attention please. A fire has broken out in the building." - majd sziréna helyett olyan szelíd búgás, ami relaxációhoz is tökéletes volna. Ezzel már csak az versenyezhetett a nap során, amikor a döntés nehézségét illusztrálandó, a bírói panel vezetője elmondta, hogy a vita rendkívüli módon heves volt, tudniillik "biscuits were thrown". A riadó után végül aztán csak kibökték, ki a nyertes: Isabel Ausztráliából. A döntés indoklása szerint nagyon bátran fogott meg egy nagyon kényes témát, amiről manapság nem esik annyi szó, amennyire fontos volna, ő pedig beszélgetéseket, eszmecserét indított el a beszédével. Azt is kiemelték, milyen jól kivágta magát, amikor a beszéde legvégén hirtelen kikapcsolt az agya, de csak csöndben kivárt, átlapozott egy-két palm cardot, aztán egy mondattal frappánsan lezárta a dolgot. Én mindemellett azt emelném ki érdekességként, hogy a) ezek szerint a végső győztes volt az egyik, aki előttem végzett a heatben (csak mert jót tesz a lelkemnek) b) az első heatben ez volt a legelső beszéd amit hallottam, úgyhogy szépen meg lett adva a szint. A döntő alatt egyébként nyoma sem volt a feszült most-aztán-mindenképpen-legyőzzük-egymást hangulatnak, hanem mindenki őszintén mosolygott és tapsolt mindenki másnak - csöpögés meg nyál nélkül, nojoke - egyszerűen tényleg zseniálisan jó társaság volt.
A döntősök igazán szép üvegkupákat kaptak, a díjazottak pedig emellé még egy plusz trófeát is. De a tavalyi versennyel ellentétben most minden más résztvevő is kapott oklevelet és szép ESU-s érmet is, és mindenkit egyenként megtapsoltak. Ráadásul, mint kiderült, minden résztvevőnek felajánlottak egy évnyi ingyenes ESU alumni tagságot, aminek a gyakorlati haszna kevés, ellenben csodajól mutat a CV-ben, és nagy megtiszteltetés.
A döntő végeztével elegánsan visszametróztunk a Dartmouth House-hoz, ahol volt még egy rövid fogadás, megnéztük az elmúlt hétről készült kisfilmet, és készítettünk a több tucatnyi hivatalos csoportkép mellé ezerféle sajátot is. Kihirdették a hét legfontosabb megmérettetésének eredményét is, azaz megtudtuk, kié volt a legjobb tweet, kié a legviccesebb, ki volt a leglelkesebb tweetelő, és ki retweetelt a legtöbbet a verseny alatt. (A mezőny az #ipsc2013 hashtag alatt nyilvános ám!) Megkaptuk továbbá a feedback formokat, azaz a bírók írásbeli véleményét a beszédeinkről. Nekem elsősorban az volt a kritika, hogy túl sokat álltam egy helyben, illetve hogy túl hosszan válaszoltam a kérdésekre - megdicsérték viszont a stílusomat meg a beszéd felépítését (yay!).
Estére semmilyen hivatalos program nem volt, de mindenki nagyban szervezkedett. A csapat egyik része elment felfedezni az angol pubkultúrát, egy másik csoport (me included) pedig éjszakai pótvárosnézésbe fogott. Itt kezdődött az esti kalandunk, ami finoman szólva is izgalmasra sikeredett. Legelőször is kiderült, hogy 18-an vagyunk, amit vezető nélkül piszok nehéz összetartani - ennek megfelelően alig jutottunk ki a Russell Square-i metróállomásra, máris eltűnt a thaiföldi srác, de negyed óra várakozás után úgy döntöttünk, ezt annyiban is hagyjuk (reggel kiderült, hogy még életben van, sőt, szándékosan hagyott ott minket, csak nem szólt rendesen - a lelkiismeretem tehát megnyugodott). Aztán arra kellett rájönnünk, hogy a koreai fiú útikönyve szerinti bevásárló- és étteremutca valójában egy tökéletesen átlagos londoni utca a sok közül, úgyhogy visszaszálltunk a metróra, de legalább fél óra elment a különböző, közvetlen demokráciára tett kísérletekkel (social experiment, hmm). Végül aztán megegyeztünk, hogy elmegyünk a Tower Bridge-hez, és ott eszünk valamit. Mire odaértünk, pont be is zárt az orrunk előtt a kinézett étterem, de legalább a Temze mellé le tudtunk sétálni, és megcsodálhattuk az amúgy nagyon szépen kivilágított hidat - meg persze kötelező jelleggel készültek csoportképek. A Russell Square-re visszaérve (3 óra elteltével) pont szembejött egy remek Pret a Manger étterem, de pont 11 óra lévén ez is rögtön zárt, ahogy odaértünk. Így aztán vert seregként a Tescót szálltuk meg, és a hotel lobbijában csaptunk egy instant pikniket. Végső soron mindenki teljesen kész volt az egésztől, de igazából nagyon jól szórakoztunk magunkon, és biztos, hogy erre a 3 órás szenvedésre mindenki emlékezni fog. (socialise on the Tube, people, it's fun!)
A lobbiban elég sokáig elüldögéltünk még, és miután én hajnali 3 körül elmentem a szobámba, fogalmam sincs, ki meddig maradt még ott, de reggel mindenki meglepően vállalható állapotban jelent meg a 8 órás reggelinél. A délelőttre igazából már csak a búcsúzkodások maradtak (jellemzően kétszer-háromszor, vagy annyiszor, ahányszor még újból belebotlottunk az illetőbe), illetve nekem egy gyors, de annál hosszab kör nyitva tartó postát találni, ahol árulnak nemzetközi bélyeget. Aztán a King's Cross állomáson (ahol végül nem tudtam felkeresni a 9 és háromnegyedik vágányt, oh bugger) és Lutonon keresztül hazafelé vettem az irányt Steve Jones magyarországi ESU-szervezővel az oldalamon. The rest is, well, history.
Végső soron azt kell mondjam, túlzás nélkül életre szóló, hatalmas élmény volt ez a hét - nagyon megérte negyedszerre is nekifutni otthon a versenynek három sikertelen próbálkozás után. És az csak a legalapvetőbb pozitívum, hogy ez idő alatt visszafogott-mappátszorongatós szónokbóljó szónok sokkal magabiztosabb és immár semmit nem szorongató public speaker lettem. Az elmúlt héten csodálatos embereket ismerhettem meg, akik csodálatos társasággá gyúródtak a hét végére, és igazán szomorú, hogy mindenki csak úgy szétszéled a verseny végeztével (reunion plans already underway amúgy) - de ahogy a thaiföldi Intouch-csal együtt vigyorogva mindig megjegyeztük: we'll keep... in touch. A társaság mellett a workshopok is ritka hasznosak voltak, mind a Darmouth House-ban, mind a Globe-ban, és nem mellesleg kiválóan szórakoztunk végig. A Parlamenttel, a Globe-bal, Planet Hollywooddal és a még mindig zseniális 39 Stepsszel a szabadidős programokat is nagyon-nagyon eltalálták, mindeközben pedig végig Londonban lehettünk, ami önmagában is übermenő. Főleg, hogy a végén már akár kabát nélkül is kimerészkedhettünk az utcára, annyira kisütött a nap. Az, hogy mindezt ajándékba kaptam, absolutely amazing, és még egyszer utoljára álljon itt: hihetetlenül hálás vagyok az egészért.
Remélem, minden inside joke-kal és random utalgatással együtt sikerült jól szórakoznia a kedves olvasóközönségnek is, és hátha még tanulni is lehetett belőle valamit. Zárásul üzenném mindenkinek, akit érint (mindenkit érint!): tessék feszegetni a határokat, cserkészbecsületre megéri!
Tyű... a mai nap is volt legalább olyan sűrű, mint a tegnapi, sőt. Reggel nagyon jól esett úgy felkelni, hogy semmilyen beszédet nem kellett írni vagy próbálni, de elfojtott izgalmak így is egészséges mennyiségben voltak az ereménnyel kapcsolatban. Az első adag feszültséget a kedves szervezők 9:15-re időzítették a Darmouth House-ba, de persze megint megvárakoztattak egy kicsit, just for the fun of it. Időközben mindenki leadta még a cool ESU-stílusú szóbuborékjait, amire a legszebb emlékeinket írtuk fel, meg mindenki jól kihasználta a ritka ingyenwifihelyszínt közösségiportál-frissítgetésre, hogy addig se a továbbjutókon kelljen gondolkodni.
(twitter.com/theESU)
Aztán elérkezett az igazság pillanata, és a szép Prezin egyesével kivetítették a csoportonkénti három-három továbbjutót. Az én heatemből először a ghánai Jude neve tűnt fel, aztán a kanadai Andyé... végül pedig az ausztrál Isabelé, ami azt jelentette, hogy sajnos nem jutottam tovább. Mindhárom továbbjutó érdemeit abszolút el tudtam ismerni, tényleg egészen remek beszédeket adtak, de lévén, hogy némi visszafogott várakozás azért volt bennem, kicsit mégiscsak csalódás volt, hogy nem próbálhatom meg a szerencsémet az impromptu-témás elődöntőben. (Ezzel együtt összességében tényleg csupa hála van bennem. Ahogy tegnap fogalmaztunk néhány versenytárssal: "If you win - that's awesome! If you don't win - that's awesome!")
A 18 továbbjutó végül a következő országokat képviselte: Egyesült Államok, Hong Kong (két versenyző is), Pakisztán, Sri Lanka, Malajzia, Brazília, Észtország, Ghána, Lengyelország, Litvánia, Mauritius, Románia, Libanon, Kína, Kanada, Ausztrália és Málta. A versenyzőket két elődöntőre osztották, és piszok nehezen tudtam csak eldönteni, hová üljek be - nagy kár, hogy nem hallgathattam meg mindenkinek a beszédét, mert mindegyik elképesztő a maga módján. Érdekes volt látni, hogy az otthon elkészített (khm, többé-kevésbé mindenesetre) beszédek után mire megy mindenki a 15 perc készülési idővel. Voltak lenyűgöző beszédek (például Pranay Amerikából), és az első forduló után csalódást keltőek is (például szegény Jude). Egy jó tea (szigorúan tejjel) után az elődöntők eredményét is megtudtuk: a 6 döntős Ausztrália, Kanada, Litvánia, Észtország, Malajzia és az Egyesült Államok lett.
A döntőhöz átmetróztunk a Canary Wharfra, az ibolyaszerény kis HSBC-székházba (szolid bauhaus ugye (inszájddszókalert)), ahol kaptunk nagyon menő name tageket, végigettük az állófogadást, aztán elkezdődött a Grand Final. Itt nyugtáztam, hogy az én heatemből konkrétan két ember (Ausztrália és Kanada) is bekerült a nagydöntőbe, ami megerősítette azt benyomásomat, miszerint az én csoportom ritka erősre sikerült. A malajziai sráccal együtt összesen három speechet hallottam már az első körben is. A témaválasztások érdekesek voltak: Andy Kanadából az oktatási rendszer megreformálásáról beszélt; Pranay az USA-ból arról, hogy az ötletek csak pragmatizmussal és erkölccsel a hátuk mögött hozhatnak igazi sikert; a malajziai Thevesh arról, hogy az igazi változáshoz bátraknak kell lennünk; az észt Deivi az ötletekről és cselekvésről nagyobb általánosságban; a litván Povilos (nem mellesleg a szobatársam) a nagypapája történetéről és a kommunizmus legyőzéséről; az ausztrál Isabel pedig - legegyedibb választásként - a nők eltárgyiasításáról és a női test értékéről.
Nagyon jó beszéd volt mind a hat döntősé, úgyhogy utána mindenkinek nehéz dolga volt: a zsűrinek is ami az első helyet illeti; a közönségnek is, ami a közönségdíjat illeti. A kifinomult, vödörbedobálós közönségszavazás lezárta után nem sokkal először az utóbbi díjat hirdették ki: a közönségdíj nyertese Thevesh lett, amit a legteljesebb mértékben meg is érdemelt, jogosan tapsolt neki felállva mindenki. Nemcsak szórakoztató és összeszedett volt, hanem nagyon meggyőzően sikerült motiválnia is. Ami a zsűri értékelését illeti, a runner-up, azaz a második helyezett némi meglepetésre a szobatársam, Povilos lett, aki a beszéde után a kérdéseket kicsit kikerülte ugyan, de a beszédben használt képe ("be a thumb", vagyis legyünk hüvelykujjak, mert csak az tud mindegyik másik ujjal együttműködni) megfogta a bírókat ennek ellenére is. Kétségtelen, hogy a dolog beszéd része zseniálisan fel lett építve, és az előadásmód sem volt utolsó.
T, a közönségdíjas
(twitter.com/theESU)
Az első helyezett kihirdetésére egy keveset várnunk kellett, a tervezett időpontban felhangzott ugyanis az előre betervezett tűzriadó-próba, ami tökéletes feszültségoldó volt: aznap kevés szórakoztatóbb dolgot hallottam/hallottunk. Idézném: *cue reserved, posh British accent* "May I have your attention please. May I have your attention please. A fire has broken out in the building." - majd sziréna helyett olyan szelíd búgás, ami relaxációhoz is tökéletes volna. Ezzel már csak az versenyezhetett a nap során, amikor a döntés nehézségét illusztrálandó, a bírói panel vezetője elmondta, hogy a vita rendkívüli módon heves volt, tudniillik "biscuits were thrown". A riadó után végül aztán csak kibökték, ki a nyertes: Isabel Ausztráliából. A döntés indoklása szerint nagyon bátran fogott meg egy nagyon kényes témát, amiről manapság nem esik annyi szó, amennyire fontos volna, ő pedig beszélgetéseket, eszmecserét indított el a beszédével. Azt is kiemelték, milyen jól kivágta magát, amikor a beszéde legvégén hirtelen kikapcsolt az agya, de csak csöndben kivárt, átlapozott egy-két palm cardot, aztán egy mondattal frappánsan lezárta a dolgot. Én mindemellett azt emelném ki érdekességként, hogy a) ezek szerint a végső győztes volt az egyik, aki előttem végzett a heatben (csak mert jót tesz a lelkemnek) b) az első heatben ez volt a legelső beszéd amit hallottam, úgyhogy szépen meg lett adva a szint. A döntő alatt egyébként nyoma sem volt a feszült most-aztán-mindenképpen-legyőzzük-egymást hangulatnak, hanem mindenki őszintén mosolygott és tapsolt mindenki másnak - csöpögés meg nyál nélkül, nojoke - egyszerűen tényleg zseniálisan jó társaság volt.
A döntősök igazán szép üvegkupákat kaptak, a díjazottak pedig emellé még egy plusz trófeát is. De a tavalyi versennyel ellentétben most minden más résztvevő is kapott oklevelet és szép ESU-s érmet is, és mindenkit egyenként megtapsoltak. Ráadásul, mint kiderült, minden résztvevőnek felajánlottak egy évnyi ingyenes ESU alumni tagságot, aminek a gyakorlati haszna kevés, ellenben csodajól mutat a CV-ben, és nagy megtiszteltetés.
A döntő végeztével elegánsan visszametróztunk a Dartmouth House-hoz, ahol volt még egy rövid fogadás, megnéztük az elmúlt hétről készült kisfilmet, és készítettünk a több tucatnyi hivatalos csoportkép mellé ezerféle sajátot is. Kihirdették a hét legfontosabb megmérettetésének eredményét is, azaz megtudtuk, kié volt a legjobb tweet, kié a legviccesebb, ki volt a leglelkesebb tweetelő, és ki retweetelt a legtöbbet a verseny alatt. (A mezőny az #ipsc2013 hashtag alatt nyilvános ám!) Megkaptuk továbbá a feedback formokat, azaz a bírók írásbeli véleményét a beszédeinkről. Nekem elsősorban az volt a kritika, hogy túl sokat álltam egy helyben, illetve hogy túl hosszan válaszoltam a kérdésekre - megdicsérték viszont a stílusomat meg a beszéd felépítését (yay!).
Állomás: kisebb mint három, reklám: szintén kisebb
(Yodáért köszönet a tvprincess.tumblr.com-nak - én már nem tudtam lekapni, pedig szerettem volna)
(Yodáért köszönet a tvprincess.tumblr.com-nak - én már nem tudtam lekapni, pedig szerettem volna)
Estére semmilyen hivatalos program nem volt, de mindenki nagyban szervezkedett. A csapat egyik része elment felfedezni az angol pubkultúrát, egy másik csoport (me included) pedig éjszakai pótvárosnézésbe fogott. Itt kezdődött az esti kalandunk, ami finoman szólva is izgalmasra sikeredett. Legelőször is kiderült, hogy 18-an vagyunk, amit vezető nélkül piszok nehéz összetartani - ennek megfelelően alig jutottunk ki a Russell Square-i metróállomásra, máris eltűnt a thaiföldi srác, de negyed óra várakozás után úgy döntöttünk, ezt annyiban is hagyjuk (reggel kiderült, hogy még életben van, sőt, szándékosan hagyott ott minket, csak nem szólt rendesen - a lelkiismeretem tehát megnyugodott). Aztán arra kellett rájönnünk, hogy a koreai fiú útikönyve szerinti bevásárló- és étteremutca valójában egy tökéletesen átlagos londoni utca a sok közül, úgyhogy visszaszálltunk a metróra, de legalább fél óra elment a különböző, közvetlen demokráciára tett kísérletekkel (social experiment, hmm). Végül aztán megegyeztünk, hogy elmegyünk a Tower Bridge-hez, és ott eszünk valamit. Mire odaértünk, pont be is zárt az orrunk előtt a kinézett étterem, de legalább a Temze mellé le tudtunk sétálni, és megcsodálhattuk az amúgy nagyon szépen kivilágított hidat - meg persze kötelező jelleggel készültek csoportképek. A Russell Square-re visszaérve (3 óra elteltével) pont szembejött egy remek Pret a Manger étterem, de pont 11 óra lévén ez is rögtön zárt, ahogy odaértünk. Így aztán vert seregként a Tescót szálltuk meg, és a hotel lobbijában csaptunk egy instant pikniket. Végső soron mindenki teljesen kész volt az egésztől, de igazából nagyon jól szórakoztunk magunkon, és biztos, hogy erre a 3 órás szenvedésre mindenki emlékezni fog. (socialise on the Tube, people, it's fun!)
A lobbiban elég sokáig elüldögéltünk még, és miután én hajnali 3 körül elmentem a szobámba, fogalmam sincs, ki meddig maradt még ott, de reggel mindenki meglepően vállalható állapotban jelent meg a 8 órás reggelinél. A délelőttre igazából már csak a búcsúzkodások maradtak (jellemzően kétszer-háromszor, vagy annyiszor, ahányszor még újból belebotlottunk az illetőbe), illetve nekem egy gyors, de annál hosszab kör nyitva tartó postát találni, ahol árulnak nemzetközi bélyeget. Aztán a King's Cross állomáson (ahol végül nem tudtam felkeresni a 9 és háromnegyedik vágányt, oh bugger) és Lutonon keresztül hazafelé vettem az irányt Steve Jones magyarországi ESU-szervezővel az oldalamon. The rest is, well, history.
Last good-bye to Dartmouth House
Végső soron azt kell mondjam, túlzás nélkül életre szóló, hatalmas élmény volt ez a hét - nagyon megérte negyedszerre is nekifutni otthon a versenynek három sikertelen próbálkozás után. És az csak a legalapvetőbb pozitívum, hogy ez idő alatt visszafogott-mappátszorongatós szónokból