Figyelem, rapidposzt következik! Lévén, hogy holnap reggel 8-tól megkezdődik maga a verseny, és a beszédemen van még egy kevés véglegesítenivaló, így a ma estére a terveim igazából kimerülnek némi Dr Pepperben, egy tábla Cadburyben, egy jó adag gondolkodásban meg némi magamban beszélésben. De a mai napon is annyi elképesztőennagyszerű dolog történt, hogy azért beszámolok gyorsan.
Nostehát. A mai napot délelőtt a Parlamentben nyitottuk, amit úgy kell érteni, hogy konkrétan végigjártuk azokat a folyosókat és termeket, ahol máskor casually az MP-k, a Lordok, Queen Liz meg esetenként Obama-, Mandela- vagy XVI. Benedek-kaliberű személyiségek járkálnak (mondtam már, mennyire menő itt lenni?). Sikerült konkrétan bemennünk a House of Lordsba is, ahol ülés épp nem volt, de telearanyozott királyi trón például igen. A House of Commonsbe sajnos nem mehettünk be, mert ők éppen üléseztek, de megnyugtattak, hogy az úgyis ugyanúgy néz ki, mint az egy törvényhozási szinttel feljebb lévő testvére, mindössze az ülések zöldek a vörös helyett. Megcsodálhattuk viszont a Commons Speaker bevonulását az ülésterembe, amit a jelentőségéhez képest csoda nagy felhajtás kísér: összegyűlik a tömeg a bejárat előtti hallba, a körben álló Bobbyk lekapják a sisakjukat, aztán menetlépésben elhalad 5 ember meg 1 hatalmas jogar, mind azért, hogy az 1 darab Speaker bejuthasson. Fairly enough, miután elhaladt a menet, a tömegen a feszült csend után némi nevetés morajlott végig (skandalum, skandalum).
Miután aztán végigsétáltunk a Temze jeges partján (a jeges jelzőt itt komolyan gondolom, nem csak a monszunéghajlatról érkezettek fáztak ám (viszont tény, hogy ők sokkal jobban fáztak, amit sűrűn hangoztattak is)), mindeni elugrott ebédelni, amit én speciel egy rendkívül túlárazott, ámde rendkívül egészségtelen gofri segítségével ejtettem meg. Hiába, meg kell fizetni, ha az ember közvetlenül a London Eye-jal szemben szeretne étkezni.
Az ebéd után a Globe felé vettük az irányt, ami - mint megtudtuk - nem egészen ugyanott van, mint Shakespeare korában, mert oda azóta védett épületeket húztak fel, de így is csak 5 perc séta az eredeti helyszíntől, és olyan autentikusra építették, amennyire csak lehetséges. Itt legelőször is végignéztünk egy bemutatót a Shakespeare-színház jelmezeiről, ami a gyakorlatban azt takarta, hogy szegény libanoni önként jelentkezőnket tetőtől talpig felöltöztették fűzőbe, szoknyába, fejkendőbe meg minden jóba (fiúról beszélünk amúgy). Végső soron jó üzletet csinált vele: 10 perc röhögésért cserébe szupernépszerű lett - és akkor egyelőre még nem is került fel a Facebookra a kismillió kép és videó ami a folyamatról készült.
A bemutató után egy workshop következett (dráma #1), aminek a témája ezúttal az volt, milyen szoros az összefüggés a szavaink és a tetteink között a színpadon vagy akár a való életben. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy zseniális csoportvezetőnk volt: mindenkit bevont, mindenkit motivált, mindenkinek nagyon tanulságos gyakorlatokkal szolgált, és nem utolsósorban hihetetlenül szórakoztató volt. Először egymást kellet bemutatnunk egy-egy gyors interjú után, egyre nehezebb játékszabályokkal: van, akinek csak énekelni volt szabad, más nem használhatott szavakat, megint más csak háromszavas mondatokban beszélhetett, és volt olyan is, aki csak kérdéseket mondhatott, vagy olyan, akinek végig rímelnie kellett. Ezzel egészen sokáig és egészen jól el is voltunk. A workshop második felében aztán egy Hamlet-dialógust játszottunk el párokban, úgy, hogy közben játszottunk a különböző mozgásokkal (hozzálép, visszalép, kikerül stb.), illetve a szemkontaktussal (szándékosan kerülni vagy szándékosan keresni). Mindkét gyakorlatból egészen sokat lehetett tanulni Collin (a csoportvezető) magyarázataival meg a mi tapasztalatainkkal kiegészítve - a fő tanulság nekem leginkább a beszédmód jelentősége, a kreativitás és a thinking-out-of-the-box volt.
A workshoptól végül szomorú búcsút kellett vennünk, de volt még egy háromnegyed óránk magában a színháztérben (dráma #2), ahol Collin rendkívül érdekes dolgokat mesélt a helyszínről, az épületről és az itteni fellépéseiről. Megtudtuk például, hogy az előadásokat a legrosszabb időben is megtartják, hogy az állóhelyek csak 5 fontban kerülnek, hogy itt vannak a világ leggyorsabb naponelájulóember-elkapói, hogy egy adott darab 4-5. előadása körül mindig akad egy galamb, aki ellopja a show-t, illetve hogy az emberek ide belépve meglepően fogékonyak lesznek a shakespeare-i poénokra. Mindeközben kisütött a nap, és csodálgathattuk az épület belső kialakítását is, ami, meg kell vallani, nagyon-nagyon szép, pedig a hallottak alapján most közel sincs annyi dekoráció, mint Shakespeare idején volt. Közben megállapítottam, hogy mennyire szívesen megnéznék itt egy Shakespeare-darabot, de ez majd egy későbbi londoni látogatásra fog maradni.
Nostehát. A mai napot délelőtt a Parlamentben nyitottuk, amit úgy kell érteni, hogy konkrétan végigjártuk azokat a folyosókat és termeket, ahol máskor casually az MP-k, a Lordok, Queen Liz meg esetenként Obama-, Mandela- vagy XVI. Benedek-kaliberű személyiségek járkálnak (mondtam már, mennyire menő itt lenni?). Sikerült konkrétan bemennünk a House of Lordsba is, ahol ülés épp nem volt, de telearanyozott királyi trón például igen. A House of Commonsbe sajnos nem mehettünk be, mert ők éppen üléseztek, de megnyugtattak, hogy az úgyis ugyanúgy néz ki, mint az egy törvényhozási szinttel feljebb lévő testvére, mindössze az ülések zöldek a vörös helyett. Megcsodálhattuk viszont a Commons Speaker bevonulását az ülésterembe, amit a jelentőségéhez képest csoda nagy felhajtás kísér: összegyűlik a tömeg a bejárat előtti hallba, a körben álló Bobbyk lekapják a sisakjukat, aztán menetlépésben elhalad 5 ember meg 1 hatalmas jogar, mind azért, hogy az 1 darab Speaker bejuthasson. Fairly enough, miután elhaladt a menet, a tömegen a feszült csend után némi nevetés morajlott végig (skandalum, skandalum).
A parlamenti rajkodás után: brit nemzeti szimbólum - brit nemzeti utcadekor-hangulat - brit nemzeti szimbólum
Miután aztán végigsétáltunk a Temze jeges partján (a jeges jelzőt itt komolyan gondolom, nem csak a monszunéghajlatról érkezettek fáztak ám (viszont tény, hogy ők sokkal jobban fáztak, amit sűrűn hangoztattak is)), mindeni elugrott ebédelni, amit én speciel egy rendkívül túlárazott, ámde rendkívül egészségtelen gofri segítségével ejtettem meg. Hiába, meg kell fizetni, ha az ember közvetlenül a London Eye-jal szemben szeretne étkezni.
Az ebéd után a Globe felé vettük az irányt, ami - mint megtudtuk - nem egészen ugyanott van, mint Shakespeare korában, mert oda azóta védett épületeket húztak fel, de így is csak 5 perc séta az eredeti helyszíntől, és olyan autentikusra építették, amennyire csak lehetséges. Itt legelőször is végignéztünk egy bemutatót a Shakespeare-színház jelmezeiről, ami a gyakorlatban azt takarta, hogy szegény libanoni önként jelentkezőnket tetőtől talpig felöltöztették fűzőbe, szoknyába, fejkendőbe meg minden jóba (fiúról beszélünk amúgy). Végső soron jó üzletet csinált vele: 10 perc röhögésért cserébe szupernépszerű lett - és akkor egyelőre még nem is került fel a Facebookra a kismillió kép és videó ami a folyamatról készült.
A Globe-on kívül, vállalhatatlan fejjel, de annál menőbb idézettel
A workshoptól végül szomorú búcsút kellett vennünk, de volt még egy háromnegyed óránk magában a színháztérben (dráma #2), ahol Collin rendkívül érdekes dolgokat mesélt a helyszínről, az épületről és az itteni fellépéseiről. Megtudtuk például, hogy az előadásokat a legrosszabb időben is megtartják, hogy az állóhelyek csak 5 fontban kerülnek, hogy itt vannak a világ leggyorsabb naponelájulóember-elkapói, hogy egy adott darab 4-5. előadása körül mindig akad egy galamb, aki ellopja a show-t, illetve hogy az emberek ide belépve meglepően fogékonyak lesznek a shakespeare-i poénokra. Mindeközben kisütött a nap, és csodálgathattuk az épület belső kialakítását is, ami, meg kell vallani, nagyon-nagyon szép, pedig a hallottak alapján most közel sincs annyi dekoráció, mint Shakespeare idején volt. Közben megállapítottam, hogy mennyire szívesen megnéznék itt egy Shakespeare-darabot, de ez majd egy későbbi londoni látogatásra fog maradni.
Ennyire volt szép. (Rákattintva még szebb!)
A napot egy pizzás vacsorával zártuk, ahol kölcsönösen kiakasztottuk egymást a holnapi verseny témájával meg azzal, hogy ki mennyire is van kész a beszéddel. (Egyébként meglepő, hogy mennyire sokan vannak, akik még dolgoznak rajta, de tulajdonképpen ebbe én is beleszámolom magam, pedig ugyanazt mondom el, mint az országos döntőn. Az ellenben rendkívül badass, hogy a mexikói srác ma este írja újra az egész beszédét, a mauritiusi lány pedig szinte semmit nem készült, és impromptuban fogja tolni.) Arra is rájöttünk, hogy hazatérve konkrétan mindenkire a félév végi vizsgák/diplomamunkák/beadandók várnak, vagyis a verseny időpontválasztása legalábbis megkérdőjelezhető. Ez ellenben nem von le semmit az awesomenessből, ha bárkinek kétségei támadtak volna.
Én pedig időközben arra jöttem rá, hogy ez nem lett kifejezetten rapidposzt, ráadásul mindjárt holnap reggel van (dráma #3), úgyhogy az eddigiekhez hasonlóan, beszédírásra hivatkozva ismét ennyiben hagynám a blogírást. (Holnap ilyen kifogásom már nyilván nem lesz, cserkészbecsület.) Mindenféle keresztbe tett testrészt és szurkolást és reménykedést örömmel fogadok, holnap pedig mindenről beszámolok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése