London: Start!

Negyedszerre csak összejött, avagy Balázs vs. a világ legpublicspeakerebb publicspeakerei Londonban! Gyorstalpaló a nem beavatottaknak: az English Speaking Union nemzetközi angol nyelvű szónokversenyéről van itt szó, aminek a magyar fordulóin immár negyedik éve szorgoskodtam, mindeddig azonban csak a tisztes szereplésre futotta. Idén, negyedik alkalommal aztán, amikor már-már sztoikus nyugalommal beletörődtem volna, hogy ezt a műfajt mégsem nekem találták ki, mégis sikerült kiprovokálnom a magyar országos döntő zsűrijéből egy első helyet a beszédemmel, vagyis én képviselhetem Magyarországot a nemzetközi döntőn (hogy pontosan mi volt, amire ezúttal ráéreztem, azt már ne tőlem tessék érdeklődni, de hihetetlenülnagyon örülök neki). Így esett, hogy most itt ülök a Russell Square-re néző hotelszobám ablaka mellett, kint zúgnak a double deckerek, esik az eső, szép zöld szemben a park, és tömény a jóság. A holnap-holnaputáni workshoposdi meg mindenféle szórakozás után pedig csütörtökön következik a Nagy Megmérettetés.

A fotó szappantartó-minősége ellenére is ilyen szép helyre néz az ablakom

A mai nap elsősorban az utazással telt el, még ha London Luton (ami háromnegyed óra vonat Londontól, azt ne tessék kérem Londonnak nevezni) csak két és fél órányi repülőútra van is Budapesttől. De lévén, hogy Angliába (!!! (előtőrő anglománia, elnézést, még lesz belőle)) történt az utazás, én igazából azt sem bántam volna, ha egész nap úton vagyok, főleg, hogy repülni még mindig menő. Londonban ráadásul nagyon rég voltam utoljára, Angliából meg általában véve sosem elég, úgyhogy erős lelkendezés volt, amikor megérkeztünk. A lutoni reptér annyira távol van minden olyan helytől, ami számít, hogy innen aztán még a King’s Cross felé tartó vasúthoz is külön shuttle busszal kellett elmenni, de kárpótolt, amikor a vágány mellett megláttam a brit lét esszenciáját:

A belvárosba érkezve aztán nyugtáztam, hogy nagy kár, hogy a King’s Cross környékét eddig nem jártam be, mert (brit mércével) egészen gyönyörű. Ott van a csodaszép vöröstéglás állomásépület, a közelben parkok, az utcáknak pedig sajátos, téglaházas-sétálóutcás-sarkipubos hangulata van, egészen, mint egy kisebb angol városban (khm, Cambridge *sigh*). A hotel a King’s Crosstól egy metrómegállónyira van, a már említett Russell Square-nél, úgyhogy az idejutás alkalmat nyújtott arra is, hogy végiglelkesedjem a saccra nagyjából 100 éves Picadilly Line igencsak szép állomásait. (Az igencsak szépre a moszkvai metrót jól ismerő grúz versenyző persze inkább az „atombunker” jelzőt használta, de ezt most hagyjuk.)

Korán érkeztem, úgyhogy volt lehetőség egy kicsit kifújni magam. (A verseny egyetlen problémájaként ugyanis hajnalban már nyugtáztam, hogy ha nem a szorgalmi időszak legvégére szervezik a döntőt, akkor egy megírt esszével kevesebbel, de három-négy óra alvással többel indulok útnak.) A szoba abszolút remek is volt minderre, a fent említett részletekből kifolyólag.

Proof

Aztán 6-tól megkezdődött a regisztrációval egybekötött üdvözlés, ahol nagyüzemben megindult az ismerkedés is (sablon: A: Hi, nice to meet you, I’m XY from … B: Oh, hi, nice to meet you, too, I’m WZ from … B: *forgets name* A: *forgets name* - de azért péntekre csak megjegyzünk majd ezt-azt). A bemutatkozáson túl egészen értelmes beszélgetések is kialakultak, és meg kellett állapítsam, hogy nem csak az IPSC-s Facebook-csoportban volt mindenki nagyon barátságos, hanem személyesen is. (Kikacsintás a kikacsintottaknak: a regisztrációnál szembesültem vele, hogy az egyik főszervező pedig a mi szeretett Team Englandünk ír team managere – csak én ismertem fel őt, de furcsa is lett volna fordítva, azt hiszem.)

A hirtelen jött lendülettel a csapat gyorsan a vacsorát is megszervezte magának: nagyjából 20-25-en beültünk egy olasz étterembe, ahol az eddigieket folytatva túlzás nélkül egészen kiváló kis közösség alakult ki a résztvevőkből. Én Mongólia, Norvégia, Japán, Izland, Jemen, Olaszország és India képviselőivel ültem egy asztalnál, és amikor épp nem a különböző országok oktatási helyzetét tárgyaltuk jobb híján, akkor igazán remek beszélgetés folyt. A hotelbe visszaérkezve a szobatárs litván fiúról kiderült, hogy egyrészt ő is debater (*cue instant WSDC insider talk*), másrészt ő is angliai tanuláson gondolkodik (*cue instant britegyetem-kitárgyalás), úgyhogy igen hatékonyan tudtuk egymást hátráltatni a beszédre való készülésben, illetve a blogposztírásban. De hát annyi baj legyen, engem nagyon feldobott meg kicsit le is nyugtatott ez a sok intelligens és barátságos socialising.

Mára azt hiszem, ennyi volna, mert igencsak későre jár közben. Lobbiba ingyenwifihez lecaplat, szobába vissza fölcaplat, alszik.

(BÓNUSZKONTENT! Napi fun fact #1: A szobában van saját teakészletünk. Napi fun fact #2: A szobában a *falon* van egy instant nadrágvasaló, amihez hasonlót még soha életemben nem láttam. Napi mythbusting #1: A szobában egy csapból jön a hideg és a meleg.)