Rejtély a Dartmouth House-ban

No, csak elérkezett a nagy megmérettetés napja, és mire ezt írom, szerencsére már túl is vagyok rajta (habár... node várjunk csak). Tegnap este végül fél 2-kor feküdtem le, de ennek eredményeképpen legalább nagyjából összeszedettnek éreztem a beszédemet. Reggel aztán 6-kor keltem, és elvonultam a folyosó végén lévő üres lépcsőházba még egy kicsit magában motyogó őrültet játszani gyakorolni, hogy biztosan beférjen 5 perc 30 alá a beszéd azzal együtt is, hogy kimértebben mondtam, mint az országos fordulón. Az igen menő suit-up reggeli után aztán közösen át-tube-oztunk a Dartmouth House-be, amely út során a metrón folyamatosan ment a nagybani pózolás, pedig igazából csak annyi történt, hogy kiöltözve egy lépéssel közelebb kerültünk a tipikus londoni commuterhez - öltöny/kosztüm, nyakkendő, újság/Kindle, faarc.

A helyszínen azzal kezdték a programot, hogy - ha esetleg nem vetett volna már szét így is mindenkit az idegesség - alaposan megvárattak bennünket némi csoportátszervezésre hivatkozva. De előbb-utóbb végül kihirdették az ún. heateket, azaz selejtezőcsoportokat: ebből volt összesen 6 darab, egyenként 9-9 fővel, akik közül mindenhol az első 3 jut tovább az elődöntőbe. Én mindjárt bekerültem a legelső heatbe, ami azt is jelentette, hogy a szünet előtt adom elő a beszédet, nem pedig utána (nagyon helyes), a második körben pedig már csak hallgatnom kell a többieket. Az ellenfeleim Ausztrália, Belgium, Kanada, Kína, Franciaország, Ghána, India és Lettország szónokai voltak. A beszédeket úgy kell elképzelni, hogy a Dartmouth House egy-egy ultraposh termében összegyűlik 20-30 ember (ennek mondjuk a fele fellow speaker, a többi valódi közönség, ami nagyon megtisztelő), és a terem hátsó végében a három bíró ül, elöl pedig az MC és a timekeeper. A szónokok szépen sorban kiállnak előre, előadják az 5 perces beszédeiket, majd 3-4 percig a közönség, illetve a zsűri kérdéseire válaszolnak. A bírók közben pontoznak, a nép szórakozik, a többi versenyző pedig szanaszéjjel izgulja magát.

Rólam (egyelőre) nincs kép, úgyhogy addig is íme mindenki más
(pontosabban Zimbabwe, Románia, Pakisztán és Hollandia képviselői)

A fő téma, amihez mindenkinek kapcsolódnia kellett, a következő jelmondat: "Ideas are our greatest weapons" (az ötletek a legerősebb fegyvereink, haesetleg).

For the record, meg aki még nem értesült volna, én konkrétabban arról beszéltem, milyen módokon élhetnek tovább a mi ötleteink és gondolataink a mi életünk vége után is, hogyan győzhetik le az akadályokat, hogyan emelkedhetnek felül az időkorlátokon, illetve hogyan lehetnek sikeresek a sokadik kudarc után is. Megemlítettem Helen Keller (ha nincs meg, őrá tessék rákeresni!), MLK Jr. és Steve Jobs példáját is, úgyhogy volt sokszínűség. A végén pedig felidéztem azt a képet, miszerint mikor meghalunk, a sírkövünkön ott lesz a nevünk, a születési évünk és a halálunk éve, közötte pedig egy gondolatjel (angolul menőbb: the dash). Márpedig ez a gondolatjel jelképez mindent, amiről az életünk szól, úgyhogy fontos, mit akarjuk, hogy képviseljen. A szép motivációsbeszéd-jelleg jegyében pedig azzal a költői kérdéssel zártam, hogy készen áll-e a kedves közönség kiállni az ötleteiért. Videofelvétel sajnos nincsen, de otthon bárkinek szívesen előadom személyesen, ha ügyesen meggyőz róla, hogy épp van rá időm.

Azzal együtt, hogy a beszéd előtt nem kifejezetten voltam a nyugalom példaképe [understatement alert!], a beszéd első szavától kezdve gyakorlatilag nem volt semmi gond. Majdnem mindenre emlékeztem, amit meg szerettem volna említeni, sikerült tartani a szerkezetet, bejött az egy-két elsütött poén, és a vártnál sokkal kényelmesebben belefértem az időbe is (ez mondjuk lehet, hogy azt jelenti, hogy gyorsan beszéltem, de biztos, hogy így is valamivel lassabb volt a budapestinél, és ez volt a kitűzött cél). A beszéd után két kérdést kaptam: mit szeretnék, mit képviseljen a "dash"-em, illetve mi van azokkal, akiknek negatív dolgot képvisel a gondolatjelük. Az első kérdésen konkrétan a beszéd előtt gondolkoztam magamban, és ki is találtam, hogy ha felmerül, mondok majd mindenféle szépet például a debate coachingról, de élesben ezt természetesen úgy felejtettem el, ahogy volt, úgyhogy csak általánosabban válaszoltam. A második kérdésnél viszont úgy érzem, jól kivágtam magam: elmondtam, hogy ha mindenki kiáll a meggyőződése mellett, akkor úgy vélem, többen vannak, akik elutasítják a gyűlöletet, a kirekesztést és hasonló negatív motivációt, mint akik gyakorolják.

Steve Jones-tól, a kedves budapesti főszervezőtől, aki végig jelen van itt Londonban, azt a visszajelzést kaptam, hogy jobb voltam, mint Budapesten, úgyhogy ettől jól éreztem magam. A többi versenyző is nagyokat gratulált, meg a beszédek után nagyon jókat is kérdeztek, úgyhogy csak úgy sütött mindenkiből még mindig a támogatás és a barátság. Nehéz is volt a többiekre riválisként tekinteni, inkább csapattársaknak tűntek már. (A.k.a. high-five a szervezőknek, amiért élményt biztosítanak, nem csak versenyt!) A második körben aztán én néztem mindenkit szépen támogatóan, illetve kérdeztem időnként. Mindkét fordulóban egészen rendkívüli beszédek hangzottak el, úgyhogy fogalmam sincs, mi lesz az eredmény. Merthogyugye, apropó, az elődöntőben továbbjutókat csak holnap reggel hirdetik ki - csak hogy tovább izguljunk még egy kicsit, illetve hogy mindenki suited up érkezzen.

Délután viszont igyekeztünk addig sem izgulni: mindenki mehetett amerre látott szabad londoni városnéző túrára. Én a dél-koreai, a malajziai, a német, a norvég és a Srí Lanka-i résztvevőkkel indultam el. Átsétáltunk először a Buckingham-palota elé, illetve onnan a St James' Parkon keresztül a Trafalgar térre. E néhány kötelező után pedig Sherlock-vadászni indultunk a Baker Streetbe, ahol először rossz irányba indultunk, utána meg eláztunk, de végül csak megtaláltuk a 221/b-t meg a csöppnyi múzeumot. (Képek alant!) A Tower Bridge sajnos már nem fért bele, de valószínűnek tartom, hogy még mindig ugyanott van, mint ahol 7 éve láttam.

Mr Mongolia, Mr Hungary, Mr Norway, Ms Germany és Ms Sri Lanka, lent pedig Mr Korea

Egy darab Tube-térképpel bárhová elnavigálunk (janem?)

Amikor Balázs átmegy tour guide-ba

Rajság az állomáson. A fej önklónozó mini pipás Sherlockokból áll.

Mindenkinek, aki szereti!

Miután a városnézést bevégezve a kis csoporttal eltévedtünk a Picaddilly Square-en (a Google Maps botrányos erre a térre alkalmazva)), elvittek minket a vacsora helyszínére, a londoni Planet Hollywoodba, ami, mint most kiderült, külsőségekben olyan, mint a Hard Rock Café, ételből viszont csak kétfajta van. Ettől függetlenül mindenki jól érezte magát, már amennyire nem volt fáradt. Külön megtapsoltuk például magunkat többször és hosszan, amikor az ESU neve feltűnt a képernyőkön az üdvözöltek között. Időközben kiderült az is, hogy nem a mi kis csoportunk késett a legtöbbet az eltévedés miatt, hanem azok a szerencsések, akik laza 60 perces késéssel állítottak be. (Minket sem öltek meg, de azért majdnem. Szigor van meg pontosság, kérem.)

A legutolsó esti program színház volt. A Picaddilly Square-i Criterion Színházban néztük meg a Hitchcock 39 lépcsőfok (39 Steps) című filmjéből készült vígjátékot, amiről már messze hatalmas táblákkal hirdetik, hogy London legjobbja. Az este végeztével ezt bővebb minta híján is megerősítem: egyszerűen zseniális volt az egész darab. 4 színész játszotta az összes karaktert, mindet nagyszerűen és nagyon gyors váltásokkal. A legjobb viszont a díszletek hiányában bemutatott, rendkívül jól összehangolt háttér-érzékeltetés volt, mint például amikor mindenki a ruháját rázogatva jelezte, hogy fúj a szél, vagy amikor úgy utaztak vonaton/autón a szereplők, hogy járműnek nyoma sem volt a színpadon. A legvégén még hó is esett a közönségre. Az egyetlen zavaró dolog talán az volt, hogy mögöttem néhány nemzet liberálisan kezelte a színházi kultúrát, és szabadon beszélt időnként néhány mondatot, vagy épp máshogy volt hangos, de ezt betudom a kulturális különbségeknek: nem bunkóságból volt, hanem lelkesedésből, azt hiszem. És ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam. Aki legközelebb Londonban jár, annak kötelező vizit a Criterionban a darab!

A hotelban este megszálltuk a kávézót és nem túl elegánsan, de letáboroztunk az egyik sarokba, a móka pedig nem is tudom, meddig tart még, én viszont rendkívüli módon vagyok fáradt, úgyhogy magukra lesznek hagyva, akármennyire rendesek is. Meg azért hagyok rá valami kis esélyt, hogy holnap még hátha beszélek is, amely esetben nem ártana kipihentnek lenni.

Ha esetleg holnap reggel kiderülne, hogy továbbjutnék, ne tessék aggódni, itt fogok lelkendezni a blogon is. De ha nem, akkor is minden túlzás nélkül állíthatom, hogy lenyűgöző hét volt ez a mostani, és mindentől függetlenül nagyon hálás vagyok/leszek érte. Exciting news on the way, keep posted!

[Disclaimer: Ha bármi olyat írtam, aminek nagyon gyanúsan semmi értelme nincsen, ezennel elnézést kérek, és mindjárt rá is fogom a kései időpontra.]